Érdekességek
Fent maradt receptek:
Íme két recept a Mátyás korabeli udvari ételek közül:
Borzderék aszalt szilvás úrgombával sütve: „A megnyúzott, megtisztított borzderekat sózzuk, bazsalikommal és borókaágakkal jól bedörzsöljük, és egy fél napig pihentetjük. Ezután tepsibe téve a káposztalevelekkel jól betakarjuk és kb. 160 fokos sütőben lassan készre sütjük. Zsiradékot nem használunk hozzá csak a borz háját. Mielőtt még kész lenne, a megmosott és megtisztított gombát az aszalt szilvával együtt mellé tesszük, de ekkor már a káposztaleveleket kiszedjük a tepsiből. Tökmagolajos savanyú káposztával ajánlom.”
Fenyveslében főtt csuka gesztenyés lencsével és csalánnal (böjti étel): „A megtisztított és besózott csukákat 1 órát pihentetjük. A bogrács alját kibéleljük a fenyőággal, mentával, kakukkfűvel, és annyi vizet öntünk rá, hogy ne lepje el őket. Erre az ágyra fektetjük az előre besózott csukákat. A lényeg az, hogy a halaknak csak a párában kell puhulni főzővízbe nem érhetnek. A gesztenyét puhára főzzük, majd megtisztítjuk, és áttörjük. A lencsét enyhén sós vízben úgyszintén puhára főzzük és összekeverjük a vajjal, és az áttört gesztenyével. A csalánhajtásokat pár másodpercre lobogó forró vízbe dobjuk. Tálaláskor a megpárolt csukákat a lencsésgesztenye-alapra helyezzük és köréje tesszük a csalánt.”
Belsőségek és mártások :
Míg ma csak az állatok nemesebb húsrészeit használják fel, korábban az állatnak minden részét hasznosították. A csúcsgasztronómia ma ismét felfedezi azokat a hozzávalókat, amelyek egyáltalán nem számítottak rendhagyónak a polgári vacsorákon.
Nemcsak erős idegzetűek fogyasztották a savanyú káposztához a füstölt tőgyet, a borjúléppel töltött zsemlét, a nyárson sült nyelvet szardellával vagy a párolt szarvas fület. Az agyvelőkolbász borjú- és sertésagyvelőből készült, és ijesztő neve ellenére a szerecsendiónak, a jó erős marhahúslevesnek köszönhetően ízletes fogás lehetett. A régi magyar konyha erősségei közé tartoztak a hidegkonyhás készítmények is, de itt nem az aszpikos, a szakácsszakmát ma igencsak megosztó kreációkra kell gondolnunk. A sűrű, fűszeres mártások szintén eltűntek a gasztronómiai palettáról, pedig nem készülhetett lakoma vagy valamirevaló polgári vacsora nélkülük.
Az egyik legismertebb közülük a vadakhoz és sötét húsokhoz adott borsporos mártás, amely már a 19. század végén feledésbe merült. A Franciaországban "sauce poivrade" néven ismert, ma is létező mártás mellett szardella-, mogyoróhagyma-, szarvasgomba-, osztriga- és vízitorma-mártást is adtak az ételekhez.
A konyhai eljárásokat tekintve az egyik legfontosabb, hogy sertészsír helyett vajat és olivaolajat, illetve faolajat használtak. Rántás és habarás helyett saját anyagukkal sűrítették a mártásokat, illetve vajjal forralták össze. Ükanyáink víz- és gőzfürdőket alkalmaztak, konfitáltak és abáltak, friss zöld fűszerekkel ízesítették az ételeket.
A különféle tartósító eljárások közé tartozott a füstölés, a besózás, illetve jégvermekbe, barlangokba szállították a felesleges húst.
A különféle tartósító eljárások közé tartozott a füstölés, a besózás, illetve jégvermekbe, barlangokba szállították a felesleges húst.
Ezek az eljárások ma ismét reneszánszukat élik. Abálás közben hasonló dolgok történnek, mint amikor a tábortűz kialudt lángja alatt vagy a már nem fűtött kemencében készültek el az ételek.
Viseletbeli érdekesség a reneszánszban :
"A védelmező maszk"
Az álarc az orvosokat védte meg a különböző fertőzésektől, Pestisdoktor maszk megnevezéssel vonult be a maszkkészítés történetébe. 1500-ban egy Charles de Lormar nevű férfiú ötlötte ki a csőrrel ellátott álcát.
A legtöbbet azonban a XVII-XVIII. században, a pestisjárvány idején használták a gyógyítók, akik maszk viselésével némiképpen meg tudták magukat védeni a cseppfolyós állapotban vagy belégzés útján elkapható fertőzések ellen, miközben nyugodtan foglalkozhattak a betegekkel. Ebben az időben járta az a szóbeszéd, miszerint a madarak gyógyítják a betegségeket. A maszk csőrének az a speciális funkciója, hogy csőr alakjának köszönhetően nem csak ijesztő megjelenést kölcsönöz viselőjének, melyről úgy tartották, hogy elűzi a gonosz démonokat és ártó szellemeket, melyek megbetegítik az embert, hanem különböző gyógynövényekkel tudják megtölteni a belülről üreges csőrt, így az orvosok a gyógyfüves levegővel megerősíthették immunrendszerüket.
A maszkok országonként jellemzőek :
Velencei csőrdoktor
Egy mai kor eszköze a reneszánszból :
Az első mai értelemben vett zsebkendőhasználatra utaló jel Európában a reneszánsz idejéből származik. Ekkor már nem volt teljesen ismeretlen az orr külön e célra készített kendőbe való fújása, hiszen Rotterdami Erasmus nem mint újdonságot mutatja be, hanem külön javasolja a zsebkendő használatát. Tehát az orrfújásra használt zsebkendő a társadalom felső rétegére volt még csak jellemző a XV. században, s itt sem volt általánosan elterjedt. A XV. században vélhetőleg nagyobbrészt még a kezükbe fújták az orrukat. Az Itáliából elterjedő kisebb kendők, a fazzolettók divata Magyarországon is meghonosodott, viszont az orr törlésére csak jóval később kezdték használni, és eleinte csak a tubákosok. Az öltözködés kiegészítéseként használt kis keszkenők divatja nemcsak a gazdag itáliai dámáknak, hanem a németalföldi polgárságnak is köszönhető volt. Az ezerhatszázas években megerősödő és meggazdagodó flamandok ruházatának kedvelt kelléke lett a csipkével díszített kis kendő, amely ugyan már nem a „sportesemények” jelzőeszköze volt, de nagy valószínűséggel nem is orrfújásra használták. Inkább a kacérkodásnak és a különféle metakommunikatív jelzéseknek volt eszköze. Valószínűleg Erasmus tanácsait három-négyszáz évig nem fogadta meg senki.
